Bárki kapásból legalább egymillió okot fel tud sorolni, amiért 2020 katasztrofális volt – most nézzük, mi az, amiért mégis megérte végigcsinálni. Személyes.

Kicsit olyan, mintha ezt az évet egyszerűen elrabolták volna tőlünk, hiszen annyi lemondással járt. 2020 azok számára lehetett a legpokolibb, akik elveszítették a munkájukat vagy ne adj’ isten valamelyik szerettüket, de még a szerencsésebbek is korlátok közé szorítva evickéltek át a hétköznapokon, javarészt otthon a laptop-fürdőszoba tengelyen mozogva, rosszabb napokon szorongva, a családot és a barátokat féltve, a jövőn aggódva, ellentmondásos információk rengetegében lavírozgatva. Mondjuk ki kerek perec: ez egy szar év volt. Én mégsem szeretném azzal a tudattal zárni, hogy semmivel nem lettem több idén. Éppen ezért elhatároztam, hogy ha meggebedek, akkor is összegyűjtök pár jó és fontos dolgot 2020-ból, és már azt is látom, hogy ha nincs a Covid, ezekre biztosan nem jut ennyi időm, sőt, egy-kettőbe talán bele sem kezdek.

A sikersorozat nem kíméli a brit uralkodócsalád tagjait, és Diana életét is a legapróbb részletességgel tárgyalja – legalábbis úgy tűnik. Mi igaz, mi a fantázia szüleménye, és mi az, amit még a filmből is kihagytak?

Amikor Diana hercegnő meghalt, még csak 9 éves voltam. Az eseményből érthető módon nem sokra emlékszem, de azt már akkor is pontosan tudtam, hogy a nagyon kedves mosolyú, szőke néniért mindenki odáig van, és miután a tragikus baleset bekövetkezett, őszintén gyászolják őt. Később, amikor a történetét már oda-vissza végigcsócsálták, de időről időre mindig napvilágra került egy újabb titkos részlet az életével vagy a halálával kapcsolatban, az lett a benyomásom, hogy a Diana-sztorival a keserédes romantikára éhező, a tragikum iránt vonzódó, unatkozó háziasszonyok kedvéért foglalkozik ennyit a média. Hiába öntötték nyakon vastagon cukormázzal, számomra Diana is ugyanolyan távoli és merev karakternek tűnt, mint a brit királyi család összes többi tagja.

Diana 1983-ban, 22 évesen egy hivatalos látogatáson Halifaxban (Wikipédia, Russ Quinlan, 1983)

A legnagyobb mesegyáros, Walt Disney személyét számos különös történet övezi. Állítólag nem ismert könyörületet az üzleti életben, de végtelenül odaadó családapa volt. Mondták perfekcionistának, megszállott munkamániásnak. Úgy tartották, hogy a társaságot nemigen kedveli, néha kicsit szégyenlős. Egy időben antiszemitának bélyegezték, és mivel rendkívüli módon érdekelte a jövő és az azzal kapcsolatos tudományos kutatások, azt is rebesgették róla, hogy a holtteste lefagyasztva várja valahol az újraélesztést. Mi igaz a Disney-t körbelengő szóbeszédekből? 

Forrás: pxfuel

Amikor elkezdtem anyagot gyűjteni ehhez a cikkhez, még nem gondoltam, mennyire nehéz lesz megrajzolni egy olyan ember portréját, akit a világon valószínűleg mindenki ismer, és emiatt nyilvánvalóan mindenkinek megvan róla a véleménye, meg persze számtalan sztori is kering róla a neten. Szó, mi szó, nem kevés rosszat, de legalább ugyanannyi jót hallhattunk már Walt Disneyről, ám azt hiszem, egy dologban mindannyian megegyezhetünk. Nagy ember volt, inspiráló személyiség, aki jelentős dolgot vitt véghez: felgyújtotta a gyerekek fantáziáját, és csodálatos álmokat adott nekik. Köztük nekem is.

Szappan, alkoholos lemosó, arcradír, napozás – brr, nem csoda, hogy legszívesebben zacskót húznál a fejedre.

Egyszer egy évben megnyílik az átjáró a holtak világa és a miénk között, elhunyt szeretteink pedig visszajönnek, hogy velünk együtt ünnepeljenek. Így tartják Mexikóban, ahol a halottak napja nem a szomorkodásról, hanem az együttlétről, az eltávozott családtagok emlékének tiszteletéről, a tradíciókról, a közös identitásról, és azt hiszem, legfőképp az élet szeretetéről szól. 

Gondoltad volna, hogy Rory valójában nem szereti a kávét? Tudtad, hogy Luke majdnem Daisy lett? Mire tippelsz, hány munkahelye volt összesen Kirknek? Most, októberben van a 20. évfordulója annak, hogy a Szívek szállodája először a képernyőre került. Ennek alkalmából összegyűjtöttem a legérdekesebb kulisszatitkokat a sorozattal kapcsolatban, amit egyszerűen nem lehet nem szeretni. 

A nagyobb hírportáloktól az online magazinokon keresztül egészen a reggeli rádióműsorokig mindenhol szóba került már az október elején megjelent, felkavaró dokumentumfilm, a Visszatérés Epipóba, és a mögötte húzódó, súlyos gyermekmolesztálási ügy. Vajon miért olyan fontos, és mi a legmegdöbbentőbb benne? Az áldozatok bátorsága? Hogy Sipos Pál pont egy elitgimnázium diákjait abuzálta hosszú éveken keresztül? Vagy az, hogy a férfi azóta sem részesült semmiféle büntetésben, és most is szabadon éli az életét valahol?

Illusztráció (Forrás: pxfuel.com)

Az agyonpúderezett Barbie baba külső mögött jókora trauma lapul. Paris most nem partizik vagy influenszerkedik, és nem is szexvideót csinál, hanem azért harcol, hogy mással ne történhessen meg, ami őt egy életre megnyomorította.

(Forrás: Wikimedia Commons/Eva Rinaldi)

Tudod, melyik az egyetlen európai ország, ahol még szabhatnak ki halálbüntetést? Hogy hol végeznek ki többezreket évente? És az utolsó magyar hóhérról hallottál már? 

Ha nem vagy igazán otthon a halálbüntetés témakörében, ezerszer hallottad a bitófa szót, de lerajzolni már nem tudnád pontosan, illetve érdekel, hogyan zajlottak a legutolsó kivégzések Magyarországon (és van is gyomrod hozzá), ez a cikk neked készült.

(Forrás: Pixabay)

Tavaly ilyenkor hagytam abba a dohányzást, ahogy mondani szokták, „egyik napról a másikra”, ami igazából egy nagy bullshit, mert rendkívül hosszú és nagyon küzdelmes utat jártam be, amíg megszabadultam a függőségtől. Szétcsúszás, zabálás, idegbaj, kínkeserves fogyókúra és cigis álmok – nálam ezek voltak a leszokás velejárói.