Ha lehunyom a szemem, akár most is könnyedén oda tudom képzelni magam, azokhoz a súlyos, napsárgára mázolt rönkasztalokhoz a hozzájuk illő, feneket nem kímélő, kemény padokkal. Centiről centire rajzolódnak ki előttem a tárgyak: a szétolvadt szélű hamutartók, a sörembléma az épület élénkre festett falán, a bokszokat egymástól elszeparáló, barna farácsok, és érzem az ujjaim alatt az asztal lakkozott felületébe karistolt felirat rajzolatát. Megérkezik egy barát, az arca felragyog, ahogy meglát. A hangszórókból Axl Rose kiabál karcosan. Egyre többen leszünk, odahúzunk még egy padot. Nevetés harsan, sörösüvegek koccannak össze, öngyújtó kattan, cigarettáink füstcsíkjai egymásba fonódva tekeregnek a szomorúfűz ágai között. Együtt vagyunk, miénk az egész világ.

Forrás: Pixabay 

Néha szinte olyan, mintha mindez egy másik életben történt volna. Bár már hosszú évekkel ezelőtt véget ért, mostanában, hogy a pandémia a négy fal közé kényszerít, időnként hatalmába kerít a nosztalgia. Eszembe jut, milyen volt, amikor nap, mint nap körülvett az az őrült, színes társaság, és abba mindig kicsit belesajdul a szívem.

Tizenöt évesen hosszú, göndör hajam volt, fekete és tűzvörös. Szerettem a piros csíkos térdzoknimat. Tele voltam fojtogató gátlásokkal. Nem tudtam jóban lenni a szüleimmel. Annyira elhagyatott voltam, amennyire egy szenvedő, lázadó, útkereső, határokat feszegető kamasz csak lehet. Örökös morcosság, lázadás és flegmaság mögé rejtettem a sebezhetőségem, pedig végtelenül éheztem a szeretetre és az elfogadásra. Vágytam egy olyan közegre, ahol megértenek, és ahol az lehetek, aki vagyok, még akkor is, ha fogalmam sincs arról, hogy az valójában milyen.

Volt az a rockkocsma a vasút mellett, amiről mindenki csak szemöldökráncolva beszélt. Azt mondták, hogy oda járnak „azok a fekete ruhás fiatalok”, akikről süt a szenvedés és az életutálat, furcsák, züllöttek és semmirekellőek. A sors különös fintora, hogy a legjobb barátnőim a volt osztályomból éppen ebbe a jeles társaságba keveredtek bele kilencedikben, azon egyszerű oknál fogva, hogy a kocsma nagyon közel volt a gimihez, ahová jártak, és az iskola nagy arányban büszkélkedhetett törzsvendégekkel. A lányok homlokegyenest az ellenkezőjét állították annak, amit addig hallottam a helyről. Kiderült, hogy ott mindenki hatalmas egyéniség, mindenki jó fej, és minden nap történik valami eszméletlenül érdekes. Hirtelen csillogó szemmel ontani kezdték magukból a legmenőbb sztorikat, hamarosan egytől egyig be is pasiztak, én meg csak irigykedtem és sóvárogtam.

Forrás: Pixabay

Persze, győzködtek engem is, hogy tartsak velük, ettől pedig úgy éreztem, kettészakadok. Mindennél jobban szerettem volna bekerülni ebbe az izgalmas társaságba, polgárpukkasztó kamaszénem még azt a gondolatot is rettentően élvezte, hogy ezen mások majd szépen megbotránkozhatnak. Mégis… egyszerűen nem tudtam legyőzni a félelmeimet. Mi van akkor, ha nem felelek meg nekik, neadjisten hülyének tűnök majd? Hogyan viselem el, ha átnéznek rajtam? Be tudnék-e illeszkedni egyáltalán ennyi ismeretlen ember közé? Hónapokig agonizáltam, míg végül az élet megírta a legklasszabb forgatókönyvet. Nem nehéz kitalálni, mi történt: felbukkant egy fiú.

Az egyik barátnőmmel váratlanul összefutottunk ezzel a társaságbeli sráccal az utcán. Nem túlzok, tényleg olyan volt, mint egy romantikus hollywoodi filmben: a barátnőm köszöntötte az idegent, és amikor én is odafordultam, egyszerre teljesen elvakított a napfény. A következő másodpercben a fiú előrébb lépett és kitakarta a napot, én pedig hunyorogva és könnyezve vettem tudomásul, hogy elvesztem. Abban a szent pillanatban eldőlt minden, még azelőtt, hogy bármit is tudtam volna róla. Az a fajta szerelem volt ez, az ELSŐ, így, csupa nagybetűvel, amiért a szíved minden lángjával égsz, amiben teljesen mindegy, milyen a másik, ami kiforgat önmagadból, és ami után porrá omlasz, amikor véget ér.

Miatta mentem el először arra a bizonyos rosszhírű helyre, ami gyökerestől felforgatta az életemet. Ha akarom, még most is tűéles részleteket tudok felidézni az első estéről, amit ott töltöttem. A vidám zsibongást-nyüzsgést, a hangszórókból üvöltő Metallicát, a kerthelyiség későtavaszi illatait némi dohányfüsttel keveredve, a vörösboros kóla ízét a számban. Örökre belém égett a jelenet, ahogy egy srác örömében szenvedélyesen felkap egy lányt, aki éppen akkor érkezett, és nagy lendülettel megpörgeti. A lány sikít, fekete, csipkés szélű szoknyája fodrozódik, a lábai kalimpálnak a levegőben, a csuklóján csillognak a szegecses karkötők. Mindenki őket nézi, én is, és bármit megadnék, hogy a lány helyében lehessek: hogy végre engem is felkapjon és megpörgessen valaki. Akkor el sem tudtam képzelni, milyen érzés lehet, ha valaki ennyire megörül nekem.

Nem tellett bele sok időbe, hogy feloldódjak és átvegyem a hely ritmusát, mert rögtön láttam azt, amit a kívülállók nem: hogy a fekete ruhák, az acélbetétes bakancsok, a szegecsek, a bőrcuccok és az együtteses pólók a világ legnyíltszívűbb fiataljait rejtik, akik örömmel fogadtak maguk közé. Igazi egyéniségek – na jó, meg néhány csodabogár. Ők lettek a második családom.

Ma már tudom, hogy a legtöbben éppen ugyanolyan elveszettek, meg nem értettek, bizonytalanok és sebezhetőek voltak, mint én. Valahogy törvényszerű volt, hogy a közös hely a menedékünk, a második otthonunk legyen. Van az a mondás, hogy „Minden út Rómába vezet”, nos, a mi útjaink viszont rendszerint ebbe a kis kocsmába vezettek, bárhova is mentünk. Itt gyűltünk össze kora reggel, hogy iskola előtt még meg tudjunk inni együtt egy napindító kávét, suli után pedig ide tértünk vissza társasági életet élni. A hétvégéket alapértelmezetten ezen a helyen töltöttük. Rejtély, hogy miért, de sokszor egyáltalán nem ide indultunk, végül mégis valamilyen csoda folytán itt kötöttünk ki. Egy biztos volt: a kocsmában mindig akadt legalább egy-két ismerős. Még egy tökéletesen egyhangú, szürke hétköznap délután is teljesen spontán fergeteges bulivá nőhette ki magát, és minden álmos reggelben ott volt a felejthetetlen sztori lehetősége.

Még csak megtippelni sem tudnám, hány főből állt terebélyes társaságunk; hogy azokon túl, akikkel a legszorosabb viszonyban voltam, még mennyi haverom volt, és mennyien csatlakoztak hozzánk vagy morzsolódtak le tőlünk az évek során. Minden egyes megismert emberrel, minden beszélgetéssel csak gazdagabb lettem.

Forrás: Pixabay

Együtt egy külön univerzumot alkottunk a világnak ebben a picike szegletében. Megvitattuk a mindennapi eseményeket, és rendszeresen elfilozofálgattunk a lét értelméről. Akinek összetörték a szívét, azt felvidítottuk, akivel balhéztak otthon, azt megölelgettük, aki hülyén viselkedett, azt lecsesztük, aki le volt égve, azt pedig meghívtuk egy körre. Kiszúrtuk egymás fülét, igazolást hamisítottunk, a koncerteken összekapaszkodva ugráltunk, a karaoke esteken harsogva énekeltünk, hajnalban pedig megosztottuk egymással a legutolsó szál ciginket. Voltak világra szóló szerelmek, óriási nevetések és krokodilkönnyek, hatalmas drámák, veszekedések, árulások, szakítások és persze nagy-nagy kibékülések. Ugratások, játékok, cinkos összekacsintások, idétlen becenevek, szállóigévé nemesülő, béna elszólások és rengeteg együtt megélt, sosem fakuló történet. Én itt tanultam meg, hogy szerethető vagyok, és hogy sosem kell szégyellnem, honnan jöttem. Azt is, milyen sokfélék lehetnek az emberek. Leküzdöttem a gátlásaimat, megtanultam kiállni másokért és saját magamért. Ezek a barátok, akikkel együtt nőttem fel, segítettek lerakni a mai világképem és énképem alapköveit. Nekik köszönhetem, hogy azontúl már sosem voltam magányos, hogy túléltem minden kudarcot és szakítást. Tőlük tanultam meg, hogyan kell nevetni és szabadnak lenni. Tőlük tanultam meg, hogyan kell élni.

A tavasz első napja számomra tíz éven keresztül mindig az volt, amikor először ki lehetett ülni a kerthelyiségbe. Általában a szomorúfűz melletti asztalt vettük célba, letelepedtünk, és örültünk a napsugaraknak. Azóta jó pár év eltelt, szanaszét széledtünk a világban, egyre kevesebb és kevesebb ismerőssel beszélek. A kocsma – jobb időkben – még ma is működik, de sok minden megváltozott, és a nagy fűzfát is kivágták. Még nem tudom, mit hoz az idei tavasz, de ha feloldják a korlátozásokat, lehet, hogy elzarándokolok majd egykori törzshelyünkre. Ünnepelni a napsugarakat, a szabadságot, és felidézni, hányszor kaptak fel és pörgettek meg, amikor megérkeztem.