Egyszer egy évben megnyílik az átjáró a holtak világa és a miénk között, elhunyt szeretteink pedig visszajönnek, hogy velünk együtt ünnepeljenek. Így tartják Mexikóban, ahol a halottak napja nem a szomorkodásról, hanem az együttlétről, az eltávozott családtagok emlékének tiszteletéről, a tradíciókról, a közös identitásról, és azt hiszem, legfőképp az élet szeretetéről szól. 

(Forrás: Unsplash/Salvador Altamirano)

A mexikóiak halálfelfogása nagyon szimpatikus számomra: a lényege, hogy nem rettegnek tőle vagy tabusítják azt, hanem a keblükre ölelik, sőt, egyenesen mókáznak vele vagy kigúnyolják. Ez a gondolkodásmód mi kultúránktól ugyan teljesen eltér, számomra mégis sokkal megnyugtatóbb és vonzóbb, mint lógó orral mászkálni a temetőben vagy zavart kvaterkázásba kezdeni a nagyhangú Mari nénivel egyik szerettünk sírjától a másiké felé tartva. 

Bevallom, nem sokat tudtam a mexikói halottak napi szokásokról egészen addig, amíg nem láttam a 2017-ben megjelent Coco című animációs filmet, ami szerintem zseniális, és amit meleg szívvel ajánlok mindenkinek (tényleg mindenkinek, a kisgyerektől a nagypapáig). A Cocóban egy olyan világ tárul elénk, ami – bár a halottakról és az emlékezésről szól – a mi gyászos feketénk és borongós szürkénk helyett telis-tele van színekkel. Sokat elárul, hogy a film egy rakás díjat, többek között két Oscart is nyert. 

Ha még nem láttad, azt javaslom, mindenképpen pótold be, addig is beavatlak, hogyan néz ki a csodálatos mexikói halottak napi ünneplés, de bízom benne, hogy azoknak is tudok újat mutatni, akik előtt nem teljesen ismeretlen a téma. 

Nyíljon hát a kapu az élők és a holtak világa között, és ezúttal emlékezzünk kicsit másként is. 

A mexikói halottak napja november 1. és 2.; kultúrájuknak és identitásuknak talán legfontosabb elemei az ünnephez fűződő tradíciók (Forrás: Wikimedia Commons/Jordi Cueto-Felgueroso Arocha, 2014)

Az élők és a holtak közös ünnepe 

Már októberben Mexikó-szerte elkezdődnek a halottak napi programok, de az igazi halottak napja (azaz a Día de los Muertos), vagyis az ünnep betetőzése november elseje és másodika. Tulajdonképpen a tradíciók különös keveredéséről van szó: a hagyomány jó része azték eredetű, de a Mexikóba érkező spanyol konkvisztádorok is hozzátették a magukét. 

Az őslakosoknak azelőtt már volt egy, a halálistennőjük, Mictēcacihuātl számára dedikált ünnepük, amit augusztusban tartottak. A kiejthetetlen nevű hölgyről két dolgot lehet tudni: a halottak csontjainak őrzője, és napközben ő nyeli le a csillagokat.

Mictēcacihuātl ábrázolása a Codex Borgiában, ami az azték hagyományokat foglalja magában (Forrás: Wikimedia Commons)

Persze, a keresztény spanyol hódítók nem igazán voltak kibékülve ezzel az istenséggel és a köré szövődött kultusszal, ezért megpróbálták megváltoztatni az ünnepet, ami teljességgel azért nem sikerült nekik.

Annyit elértek, hogy novemberben megszületett a mindenszentek és a halottak napja, és gyökeret vertek a keresztény szimbólumok, illetve szokások is, a mexikóiak viszont megőriztek bizonyos elemeket az eredeti kultúrájukból, egy teljesen egyedi egyvelegét létrehozva a kétféle tradíciónak.

A mexikóiak úgy tartják, november elsején a halott gyermekek lelkei térnek vissza 24 órára a családjukhoz, akiket cukorkával és a kedvenc játékaikkal várnak. November másodika éjféltől érkeznek a felnőttek, őket már inkább tequilával, mezcallal vagy más alkohollal és a kedvenc ételeikkel fogadják, a levegő pedig megtelik nevetéssel és vidám emlékekkel. Déltől aztán következik a nagy, közös ünneplés – ami idén sajnos a pandémia miatt elmarad. A szokás az, hogy az emberek kivonulnak az utcákra, jelmezeket öltenek, kifestik az arcukat, és jöhet a mulatság. Aznap kerül sor a temetőlátogatásra is, a sírokat virágokkal és cukorkoponyákkal díszítik, beszélgetnek, lakomáznak, énekelnek és zenélnek az emberek. 

Minden készen áll arra, hogy a halottak hazalátogassanak 

Mostanában az emberek az átlagosnál is sokkal feszültebbek a járványhelyzet miatt, és a hatalmas stressz még agresszívabb levezetésének két nagy platformja van: az utak és az internet. Ezért el sem tudom képzelni, micsoda őrjöngést és/vagy kommentcunamit váltana ki az, ha megjelenne mondjuk a Telexen egy szatirikus kis vers, amiben Sebestyén Balázs, Fördős Zé, vagy mittudomén, akár Orbán Viktor vicces körülmények között feldobja a talpát. Pedig Mexikóban ez tök normális: a barátok és a családtagok egymás között terjesztik a kis versikéket, de magazinokban és online felületeken is megjelennek a vicces rigmusok, utóbbiak ismert emberek, celebek, politikusok haláláról szólnak. Ezzel figurázzák ki mind az illetőt, mind magát a halált.

A humor mellett mi más lehetne még az ünnep egyik legfontosabb momentuma, mint az étkezés? Az asztalra hagyományos mexikói kaják kerülnek, mint amilyen a tamale vagy az ünnep legtipikusabb harapnivalója, a Pan de Muerto, egyfajta cukorral megszórt, édes kalács, aminek a formája egy halom csontra emlékeztet. Rettentő népszerűek még a cukorból készült, díszes koponyák is, amelyek azt jelképezik, hogy a halál akár édes is lehet. 

Cukorkoponyából létezik ehető és nem ehető változat is; díszítik vele a sírokat és ráhelyezik a halott számára felállított oltárra is. A sárga virág, a magyarul nem túl elegáns névvel illetett nagy büdöske a mexikóiaknál fontos jelképe az ünnepnek (Forrás: Wikimedia Commons/Salvador alc, 2010)

Az ünnep elengedhetetlen kelléke a cempasúchil, magyarul a nagy büdöske, ami a holtak világának színében, azaz sárgában tündököl. Nemcsak a sírt és a halottnak készített oltárt díszítik vele, hanem sokszor végigszórják a szirmokkal az utat a temetőtől hazáig, hogy miután az erőteljes illat és az élénk szín odavonzotta az elhunyt családtagot, eltaláljon valaha volt otthonába, ahol a kedvenc csemegéivel várják.

A fő-fő attrakció ugyanis nem más, mint a halottnak készített oltár (Ofrenda = felajánlás), amin az étel és az ital mellett még számtalan apróság helyet kap. Uralkodó színei általában a narancs és a lila, elhelyeznek rajta egy képet a halottról, gyertyákat, édességeket, gyümölcsöket, magvakat, Pan de Muertót, esetenként tisztálkodószereket, ha pedig gyerekről van szó, játékokat is. Az oltárt papel picadóval díszítik, ami egy mutatós, kilyuggatott színes papír, és általában csontvázat vagy koponyát ábrázol. Megjelenhet még rajta Xoloitzcuintle szobra is. A mexikói meztelen kutya ugyanis az, aki az azték hagyomány szerint a halottak folyóján vezeti át a lelkeket. A katolikus családok ezen kívül szentképeket, rózsafüzért, feszületet is helyeznek az oltárra. A felajánlások arra hivatottak, hogy buzdítsák az elhunytat, csatlakozzon az élőkhöz az ünneplésben.

Ofrenda, vagyis oltár a halottnak a kedvenc ételeivel, italaival, jelképekkel (Forrás: Flickr)

Ofrendát nemcsak az otthonokban vagy a temetőben, de köztereken is állítanak (Forrás: Wikimedia Commons/Forresnr.ed, 2015)

Végül mindannyian csontvázak leszünk 

Az évnek ebben a szakában Mexikóban mindenhol koponyákkal találkozhatunk, de ezek általában cseppet sem félelmetesek, inkább vidámak, színesek, mosolygósak. A női karakternek, ami folyton-folyvást visszaköszön ránk (többek között az arcfestésekről), neve is van: ő La Catrina. A hatalmas, tollas kalapot viselő női koponyát José Guadalupe Posada (1852-1913) hívta életre a 20. század elején. Posada politikai karikaturista volt, és előszeretettel ábrázolta csontvázként a Mexikó felső társadalmi rétegébe tartozókat, akik mindenáron a vagyonos, roppant elegánsnak és arisztokratikusnak tartott európaiakra szerettek volna hasonlítani (vagy éppen annak is hazudták magukat).

Posada 1913-as alkotása, Az elegáns hölgy koponyája (Forrás: Wikimedia Commons/ArtDaily.org)

A művész üzenete világos volt: rajzaival azt szerette volna megmutatni, teljesen mindegy, hogy az illető szegény vagy gazdag, és hogy milyen színű a bőre vagy melyik társadalmi osztályhoz tartozik, végül ugyanúgy csontvázként végzi. Előszeretettel hangoztatta: „a halál demokratikus”.

Igaza volt – és ezzel a mexikóiak ünnepe plusz egy rettentő fontos jelentésréteggel gazdagodik, ami miatt még értékesebbé nőtté ki magát a szememben.

No de vissza La Catrinához, aki ekkor még nem nyert halhatatlanságot – azt csak Frida Kahlo férjének, Diego Riverának köszönheti, aki Vasárnap délutáni álom az Alameda parkban című festményén a középpontba helyezte őt. (A kép egyébként 400 év mexikói történelmét sűríti magába, ehhez mérten pedig bőven van még rajta érdekesség, közvetlenül mögötte például egy ismerős nőalak fedezhető fel egy jin-jang szimbólummal a kezében, La Catrina kezét pedig állítólag maga a művész fogja, csak éppen gyerekként ábrázolta magát. A teljes képet ide kattintva tudod megnézni.) 

Az említett részlet: az elegáns csontvázalak nem más, mint La Catrina, a rá mosolygó fiú a festő, mögöttük pedig Frida Kahlo (Forrás: Wikimedia Commons/Adam Jones from Kelowna, BC, Canada, 2015)

La Catrina azóta szerves része lett a mexikói hagyományoknak, és elmondhatjuk róla, hogy igazán összetett személyiség. Van, hogy nem éppen jó fej: sokszor csontvázként ábrázolják, amint éppen készül halandókat elragadni. Máskor kacérkodik és flörtöl, együtt mulat az emberekkel, és arra buzdít, hogy élvezzük a zenét, az életet, táncoljunk, ragadjuk meg a pillanatot, hiszen közel a halál. 

Köszi, James Bond 

A mexikóiak is kilátogatnak a temetőbe halottak napján, de ott egészen másként viselkednek, mint például én vagy Mari néni. A sírt hozzánk hasonlóan kidíszítik, gyertyákat, virágot helyeznek rá, de visznek ide is a halott kedvenc tárgyaiból, a tradicionális ételekből és italokból, felelevenítik a kedves emlékeket, és ahogy már említettem, esznek és mulatnak.

Forrás: Pexels/Genaro Servín

A legnagyobb buli természetesen a mexikóvárosi felvonulás, amihez egy vicces sztori is fűződik, nevezetesen az, hogy eredetileg egyáltalán nem a hagyomány a része. Csak 2016-tól tartják, amikor megjelent a Spectre – A Fantom visszatér c. James Bond-film, aminek a nyitójelenete ez az akkor még nem létező felvonulás volt. A mozi annyira bejött a nézőknek, hogy sokan mindenképpen részt akartak venni az extralátványos mulatságban, ezért a város egyszerűen fogta magát, és megrendezte azt. Tényleg nagyon hangulatosnak tűnik: 

A 2019-es parádén több százezren vettek részt, idén viszont a pandémia miatt elmaradt a mulatság, ahogyan – szívszorító, de – a temetőket is bezárták. Mexikóban több mint 90 ezren haltak meg a koronavírus-járvány következtében, ezért döntött a kormány a szigorítások mellett. 

Bízom benne, hogy az elhunytak ennek ellenére hazatalálnak, mert a mexikóiak nem nélkülük, hanem velük együtt ünneplik halottak napján – az életet.

Forrás: itt, itt, itt, itt és itt

Mindenki örül a pozitív visszajelzésnek, de én csak abból tudom, hogy tetszett a cikkem és érdemes volt dolgoznom vele, ha lájkolod, megosztod az ismerőseiddel, követed a szerzői Facebook-oldalam vagy az Instagramom, illetve magát az Alkotói válság blogot a jobb felső sarokba kattintva (mobilon a lenti Követem gombra nyomva). Nagyon köszönöm, és továbbra is igyekszem érdekes cikkeket írni nektek.