Mintha atombombát dobott volna le a Jeffrey Dahmerről készült új sorozattal a Netflix: az interneten mindenkinek határozott véleménye van róla, amit nem fél hangoztatni. A sajtóban élesen bírálják a témaválasztást, az áldozatok családtagjai felháborodtak, a TikTokon pedig a gyilkossal együttérző tartalmak sokasága jelent meg, nem is beszélve az érte rajongó lelkes tinik posztjairól. A kritikák ellenére – és annak dacára, hogy sorozatgyilkosos filmekkel dugig van a Netflix – a széria nézettsége már az első héten rekordot döntött. Szerintem nem véletlenül.

Forrás: Netflix

Még az internet fénykorában akadtam rá egy sorozatgyilkosokat bemutató oldalra, ahol hosszan részletezték és képekkel is gazdagon illusztrálták, milyen elvetemült, kegyetlen és beteg tettekre képesek az emberek. Bár megtehettem volna, hogy azonnal bezárom az oldalt és gyorsan megpróbálom elfelejteni, amit láttam, de bevallom, a téma valamiért magával ragadott. Egyszerre találtam zsigerig hatolóan borzasztónak és izgalmasnak: már akkor is mélyen elgondolkodtatott, mi történik azoknak az embereknek az elméjében, akik képesek gyilkolni, ráadásul könyörtelennél könyörtelenebb módokon. Egy vérfagyasztó sztori különösképpen megragadt bennem, a gyilkosé, aki megpróbált élő zombit csinálni az áldozataiból úgy, hogy sósavat fecskendezett a koponyájukba.

Akkor nem jegyeztem meg az illető nevét, ám évekkel később ismét elém került: ő volt Jeffrey Dahmer, aki az említett kegyetlenkedésen kívül még számos felfoghatatlan bűntettet elkövetett. 17 fiút, illetve férfit ölt meg brutális kegyetlenséggel, többükkel közösült a haláluk után, és némelyikükből evett is. 

Az alatt a 13 év alatt, amíg gyilkolt, több alkalommal lebukhatott volna, sokszor a rendőrség nemtörődömsége, rasszizmusa és homofóbiája mentette meg. Ha száz évvel ezelőtt vagy régebben élt volna, még azt is nyugodtan kimondhatnánk, hogy a története valóban mozivászonra kívánkozik, annyira szövevényes és abszurd.

Sorozatgyilkosokról filmet csinálni ma már egyre kevésbé kirívó, és ezeket a filmeket megnézni sem egyenlő azzal, hogy valami baj van a fejünkkel. Én legalábbis köszönöm szépen, kicsit sem tartom magam beteg állatnak, ahogy nagy valószínűséggel a maradék több millió embertársam sem fogyaszt emberi májat vacsorára, csak mert látta A bárányok hallgatnakot. Míg anno csupán magamban emésztgettem a sorozatgyilkosos oldalon felcsipegetett infókat, ma már simán lehet beszédtéma egy baráti sörözés közben vagy akár a vacsoraasztalnál a legújabb Gyilkos elmék- vagy Mindhunter-rész. Jeffrey Dahmer esetében azonban valóban rendkívül kényes a helyzet, hiszen a „milwaukee-i kannibál” nem olyan régen, 1978-tól 91-ig gyilkolt, áldozatainak családtagjai még élnek, és érthető módon kicsit sem örülnek az új sorozatnak.

Egyikük nehezményezte, hogy a film készítői nem keresték meg őt azzal, feldolgozhatják-e a témát, míg egy másik családtag azt írta Twitteren, hogy újra és újra traumatizálják őket a Jeffrey Dahmerrel foglalkozó filmek (a mostani egészen pontosan a hatodik a sorban). Persze, könnyű lenne azt mondani, hogy senki nem kényszeríti a családtagokat ezek megnézésére, de valljuk be, manapság, ha a Netflixen nagyon pörög valami, nehéz nem belefutni egy reklámba vagy egy témába vágó cikkbe a neten. Márpedig a Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztori nagyon pörög: szeptember 21-től nézhető meg a streamingszolgáltatónál, és az első héten még a Squid Game-et is lekörözte, 196 millió órás nézettséget produkált. De mégis mi lehet ennek az oka? Ezt próbáltam végiggondolni.

1. A kíváncsiság

Hogyan lesz valakiből sorozatgyilkos? Honnan kezdődik és meddig tart a szülők, az iskola, a társadalom felelőssége? Talán ez a két legégetőbb kérdés, amit már számos film, dokumentumfilm és sorozat felvetett a téma kapcsán, de igazán messzire csak egy-kettő merészkedett. Nos, a Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztori ezen kevesek egyike. A kezdetektől szépen, világosan kirajzolódik az út, ami az első felboncolt állattól az első súlyzóval agyonvert áldozatig vezetett, vagy ha úgy tetszik, az anya terhességétől a feszült családi légkörön, az elhanyagoláson és a szülők érzelmi elérhetetlenségén keresztül a börtönig, majd a halálig. Elgondolkodtató, hogy a kiváltó okok közül melyeket lehetett volna kivédeni, hogy mennyiben határozzák meg a gének és hogyan befolyásolják a környezeti hatások egy Dahmerhez hasonló szörnyeteg megszületését. Mi lett volna, ha az anya nem szed magzatkárosító gyógyszereket a terhesség alatt? Ha az apa végighallgatja a fiát, amikor az furcsa fantáziákról számol be? Ha a rendőrség nem a fehér férfinak, hanem a színes bőrű nőnek hisz?

Aki még pluszban arra is kíváncsi, mi játszódhat le egy sorozatgyilkos elméjében, az ebből a sorozatból erről is hátborzongatóan tűéles képet kaphat, a főszereplő Evan Peters ugyanis zseniálisat alakít. A színésznek nem ez az első rázós szerepe: korábban is volt már sorozatgyilkos, de iskolai lövöldözőként és szektavezérként is feltűnt a képernyőn. Jeffrey Dahmer karakterének megformálásába azonban tényleg mindent beleadott, és a képsorokról kiviláglott, hogy alaposan áttanulmányozta a sorozatgyilkos mimikáját és mozgását is. A munka állítólag nagyon megviselte, saját elmesélése alapján forgatás közben rendszeresen kellett felmosni a padlóról. Nem csoda.

Érdekelnek a sorozatgyilkosos témák? Ebben a cikkben nem kevésbé hátborzongató, de többnyire ismeretlen esetekről írtam. >>

2. Az izgalom

Lefogadom, hogy már az ősemberek is rémtörténeteket meséltek egymásnak a tűz körül ülve, és a borzongás azóta sem ment ki a divatból, elég rákeresnünk valamelyik streamingszolgáltatónál a horrorfilm vagy a krimi kategóriára, a híradóról meg már ne is beszéljünk. Azt pedig mind tudjuk, hogy ha igaz történetekről van szó, akkor a sztori még mélyebbre megy. Bár elsőre hülyén hangzik, hogy esetenként még fizetünk is azért, hogy retteghessünk, mégis ez a helyzet, a pszichológusok pedig nem győznek teóriákkal előállni, hogy megmagyarázzák ezt az irracionális viselkedést. Az adrenalin, a stresszes helyzetek átértékelése, a film utáni megkönnyebbülés a legnépszerűbb indokok a jelenségre. Akárhogy is, alapvető tulajdonságról van szó, ami eltérő mértékben van bennünk jelen, de az valószínű, hogy aki könnyebben megbirkózik a feszültséggel és szereti ezt a fajta adrenalinlöketet, ezt a sorozatot is jobban fogja értékelni.

A főszereplő Evan Peters (35) nem először játszik negatív figurát a rendező, Ryan Murphy szárnyai alatt, gondoljunk csak az Amerikai Horror Story-ra (Fotó: Wikimedia Commons, Gage Skidmore, 2019)

3. A feldolgozás

A filmek, a sorozatok, a könyvek, de akár a festmények, a zenék vagy egyéb művészeti alkotások nemcsak gyönyörködtethetnek vagy szórakoztathatnak, hanem segítenek megismerni önmagunkat és embertársainkat, feldolgozni az örömteli és a szomorú eseményeket, a traumákat, értelmezni a világot. Ez ugyanúgy igaz az alkotóra, ahogy a mű közönségére is. Ne felejtsük el, hogy a történelem összes tragédiáját – a háborúkat, a járványokat, a holokausztot, a klímaváltozást és még sorolhatnám – megénekelték, megírták, megfilmesítették már – ennek tükrében miért pont ennek a sorozatnak ne lehetne létjogosultsága?

Lehetett volna ebből öncélú tobzódás a vérben és a belsőségekben, az alkotók viszont sokkal inkább az események lélektani vetületére helyezték a hangsúlyt. Olyan súlyos kérdéseket vetnek fel, mint hogy hogyan feszíti szét a bűntudat a sorozatgyilkos apját, aki nem volt ott a fia mellett, amikor annak szüksége lett volna rá, de a film bemutatja az áldozatokat is, akik így végre nemcsak nevek és homályos alakok lesznek az emberek fejében, hanem valódi személyek igazi érzelmekkel, jellemvonásokkal, vágyakkal.

4. Mondjuk ki: a sztori

Talán ez a nézettséget befolyásoló legerősebb tényező. Ha valaki leül a sorozat elé, és halvány fogalma sincs az áldozatok családtagjairól (ahogy feltételezhetően a nézők többségének nincs), már önmagában a történet is megfoghatja, mert valljuk be, mindentől elvonatkoztatva az igencsak izgalmas. Szinte hihetetlen, hogy az alkotók alig változtattak valamit a valóságos eseményeken. Hajmeresztő belegondolni, hogy az egyik áldozatot, egy 14 éves fiút a rendőrök kísérték vissza az utcáról Jeffrey Dahmer otthonába, mert az bemesélte nekik, hogy a srác jóval idősebb és nagyon részeg, miközben már túl volt a koponyája megfúrásán és savval való „kezelésén”. Talán nem is akkora baj, ha ezeket a történeteket minél többen megismerik, pontosan azért, hogy többet ne fordulhassanak elő.

Mennyire kell komolyan venni a szerelmi vallomásokat?

A sorozat (és az élet) egyik meglepő momentuma, hogy Dahmer a letartóztatása után rajongói leveleket kap, van, aki az ő karakterét ölti magára halloween-i kosztüm gyanánt, más pedig képregényt rajzol a főszereplésével. Megérteni ezeknek az embereknek a motivációit túlmutat ennek a cikknek a hatáskörén, mindenesetre érdekes lenne beszédbe elegyedni velük, ahogy azokkal is, akik a sorozat megnézése kapcsán posztoltak a Twitterre vagy a TikTokra arról, hogy mennyire jóképűnek tartják Dahmert, vagy éppen azt fejezték ki, hogy bizony együttéreztek vele.

Nos, most elérkeztünk az igazság pillanatához. A helyzet ugyanis az, hogy Dahmer szerintem sem volt ronda, nem véletlen, hogy áldozatait sikerült magához édesgetnie. Bumm! Tovább fokozom: Ted Bundy szintén vonzó volt, sőt, az is tény, hogy sok a sorozatgyilkosok, szektavezérek, pszichopaták között a megnyerő, karizmatikus személyiség, ami sajnos nagyban hozzájárul a „sikerükhöz”. A rendező Ryan Murphy-t kritika érte amiatt, mert Jeffrey Dahmer szerepére egy helyes színészt kért fel. Kérdem én: ugyan miért választott volna olyasvalakit, aki nem az, ha egyszer Dahmert jóképűnek tartották? Persze, nyilvánvalóan nem ez az a sorozat, amiben nyálcsorgatva stíröli az ember a főszereplőt, itt a sármnak teljesen más funkciója van.

És hogy illik-e együttérezni valakivel, aki ennyi szörnyűséget tett? Aki erre a kérdésre határozott nem választ vár tőlem, az csalódni fog, mert én úgy gondolom, hogy ennél sokkal összetettebb a helyzet.

Azt hiszem, mi, emberek kiválóan képesek vagyunk ellentétes érzelmeket táplálni ugyanazon személyek iránt. Lehet egyidőben szeretni és utálni valakit, és lehet egyszerre sajnálni az elhanyagolt kisfiút, aki Dahmer volt, és viszolyogni a kegyetlen gyilkostól, akivé vált. Lehet egy csepp empátiát érezni iránta az elhagyatottságát, a szerencsétlenkedéseit nézve, és közben mélyen elítélni a tetteit. Azt hiszem, pont ebben rejlik a sorozat titka, hogy ennyire széles palettáját képes felébreszteni az emberi érzéseknek, már ha valakinek van erre befogadóképessége.

Dahmer 91-ben, az elfogásakor (Fotó: Wikipedia, Milwaukee Police Department)

A sorozatgyilkosok romanticizálása a közösségi médiában már kicsit más kérdés, ugyanakkor az a merész tippem, hogy a fiatal, eleve Evan Peters-rajongó TikTokkerek számára Dahmer éppen olyan lehet, mint egy nem létező karakter, például egy szemrevaló vámpír valamelyik bugyinedvesítő tinifilmből, aki vért iszik, de hát közben meg olyan cuki, na. És hogy ez mennyire jelent problémát? Hát, erről már egy pszichológust lenne érdemes megkérdezni, de tény, hogy én személy szerint még nem sok Alkonyat-rajongó gyilkológépet láttam.

Nem vagyunk egyformák, a téma pedig nehéz, nem csoda, hogy a sorozat ennyire megosztja az embereket. Én nagyon ajánlom, de nem mindenkinek. Akinek már a sorozatgyilkosok említésekor feláll a szőr a hátán, és/vagy nem érdeklik a témával kapcsolatos lélektani fejtegetések és viselkedéselemzések, az véletlenül se nézze meg, unatkozni vagy szenvedni fog. Aki viszont nem fél alámerülni az emberi elme és lélek bugyraiba, szereti a lehető legtöbb perspektívából megvizsgálni a dolgokat, kíváncsi a miértekre, és arra, hogyan (nem) történhet meg ilyesmi a mai világban, annak a Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztori a tengernyi, sorozatgyilkosokkal foglalkozó film közül talán a legjobb választás.

Ha tetszett a cikk, nyomj egy lájkot vagy oszd meg az ismerőseiddel! További hasonló tartalmakért kövesd a blogomat, a szerzői oldalamat Facebookon, és ha van kedved, Instán is bekövethetsz.