Az agyonpúderezett Barbie baba külső mögött jókora trauma lapul. Paris most nem partizik vagy influenszerkedik, és nem is szexvideót csinál, hanem azért harcol, hogy mással ne történhessen meg, ami őt egy életre megnyomorította.

(Forrás: Wikimedia Commons/Eva Rinaldi)

Az oké, hogy a szőke cicababa ötcenti vastag vakolattal az arcán csupán egy kitalált és ügyesen eljátszott karakter, egy jó kis brand, amivel bármit el lehet adni – de a szeptember közepén debütált YouTube-dokuból, a This is Paris-ből (Ez Paris) más is kiderül, valami, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni.

Nálunk nem túl divatos, de kezelhetetlen tinédzserekről szóló amerikai filmekben sokszor szemtanúi lehetünk a jelenetnek, hogy a szülők javítóintézettel, bentlakásos iskolával fenyegetőznek, amin lehet érezni, hogy valami iszonyúan baljóslatú hely, de olyat is sokszor láthatunk, hogy a szereplők enerváltan mesélnek az ilyen intézményekben töltött éveikről. Ahogy beleástam magam a témába, kiderült, hogy a sztereotípia nem véletlenül alakult ki:

a problémás tinik „átnevelésére” egy egész iparág épült, ami rendkívül jól jövedelmez az üzemeltetőknek. Sajnos ezeknek az iskoláknak, táboroknak, programoknak a jó része egyenesen a zaklatások melegágya, ahonnan sérülten, súlyos traumákkal küszködve térnek vissza a gyerekek.

Nos, az üresfejű, affektálós, csillámpóni Paris most ez ellen lép fel, ugyanis ő is érintett a témában. 

Verték, fojtogatták, bezárták a gyerekeket

Igazság szerint nagy valószínűséggel sosem nézem meg a This is Paris-t, ha egyszer csak valamilyen ismeretlen algoritmust követve a YouTube nem dobja elém, de valójában nem bántam meg, hogy így történt. Na, nem azt mondom, hogy megszállott Paris Hilton-rajongó lettem. Néhány dolgot nem igazán tudok hova tenni, a megrendezett-túljátszott-hatásvadász jelenetek például kissé zavaróak voltak számomra, és a film hitelén is rontottak a szememben, mindenesetre az együttérzésemet elnyerte ez a szegény lány (lány? úristen, már 39!). 

Először azzal, hogy belegondoltam: halálosan fárasztó lehet, amikor semmi másból nem áll az életed, csak hogy megállás nélkül keresztül-kasul utazgatsz a világban, mindenhol rendületlenül mosolyogsz, mindenkivel folyamatosan szuperkedves vagy, és ötpercenként posztolnod kell valami csillogósat-rózsaszínűt az Instára, hogy megtartsd a rajongóidat, közben pedig egy fél perced sincs magadra, de ha esetleg lenne, akkor sem vagy képes rendesen kikapcsolni. Mindemellett megpróbálsz fenntartani egy párkapcsolatot, hogy ne minden este kelljen teljesen egyedül álomra hajtani a fejed, de ha meggebedsz, ez akkor se sikerül. Nem akarok álszent lenni, szerintem igenis fontos a pénz egy bizonyos mértékig, de ez pont az az eset, amin cseppet sem segít – se a túlhajszoltságon, se a magányon.

Már a film első néhány kockáján megpendítik, hogy Paris-szel valami nagyon nincs rendben, aztán ahogy haladunk előre a történetben, egyre több minden derül ki. A sztár álmatlanságtól és rémálmoktól szenved, baromira kimerült, bizalmi problémái vannak, a párkapcsolatai rendszerint gajra mennek, de a részletekre és a magyarázatra nagyjából egy órát kell várnunk.

A partizós Paris (Forrás: Flickr/Nicolas Andrew) 

Az alapképlet egyszerű: a tinédzser Parist (hiszen ő egy Hilton!) rettentő szigorúan fogták a szülei, ő pedig minden erejével megpróbált lázadni ez ellen. A család nem tudta kezelni őt, így végül bentlakásos iskolába küldték. Megjárt vagy hármat-négyet, mire a Provo Canyon Schoolba került, ami maga a pokol volt számára.

Rémálmaiban rendszeresen előjön az az éjszaka, amikor ismeretlen emberek könyörtelenül kirángatták az ágyából és elhurcolták az iskolába. Ott pedig folytatódott a tortúra: rendszeresen bántalmazták verbálisan, mentálisan és fizikailag is. A gyerekeket nevetség tárgyává tették, kiabáltak velük, beléjük kényszerítették az ételt, ha nem akartak enni, ütötték, fojtogatták őket.

Gyógyszert kellett szedniük, amitől eltompultak. Amikor a társai beköpték Parist, amiért nem veszi be, hanem kidobja a pirulákat, a lányt bezárták egy szobába. Előfordult, hogy a gyerekek büntetésképp 20 órát is eltöltöttek itt étlen-szomjan, egyedül.

Nehéz volt megtörni a csendet 

Ekkor Paris 17 éves. 11 hónapot töltött az intézményben, amiről a szülei állítólag azt hitték, hogy egy sima bentlakásos iskola. A lány saját bevallása szerint attól tartott, hogy megőrül. Csak úgy sikerült megőriznie az ép elméjét, hogy közben eltervezte, mi történik majd, ha kiszabadul, és megfogadta, nem fogja engedni többé, hogy a szülei irányítsák. Tulajdonképpen ekkor született meg az a Paris Hilton, akit a magazinokból, a képernyőről és a telefon kijelzőjéről ismer a világ: az üresfejű, gondtalannak tűnő, szőke particsaj. Ennek ellenére (vagyis éppenhogy ezzel együtt) Paris azt mondja, az élete minden egyes területére rányomta a bélyegét az, hogy a Provóba járt, ennek tudja be tönkrement párkapcsolatait, amelyekben érzelmileg és fizikailag bántalmazták, sőt, úgy gondolja, az elhíresült szexvideó sem készült volna el, ha az iskolából kiszabadulva nem lett volna annyira kiéhezve a törődésre és a szeretetre. 

Érdekes kérdés, hogy Paris miért hallgatott ennyi éven keresztül az őt ért bántalmazásról. Egy People magazinban megjelent interjúban azt mondja, az iskolában nem igazán volt alkalma beszélni a családjával, talán csak két-három havonta, és amikor egyszer megpróbálta nekik elmondani, mi történik az iskola falai között, akkora bajba került, hogy félt tovább próbálkozni. A telefont kivették a kezéből, a leveleit felbontották, és azt mondták neki, senki nem fogja elhinni, amit állít, de az iskola különben is azt kommunikálta a szülők felé, hogy a gyerekek hazudnak. Amikor végre kijutott a Provóból, Paris annyira megkönnyebbült, hogy többet gondolni sem akart rá, ráadásul szégyellte is magát miatta, később pedig úgy érezte, szépen kiépített, makulátlan brandjébe nem fér bele, hogy nyilvánosságra hozzon egy ilyen szörnyű emléket.

De a traumáktól azóta sem tud szabadulni. Parisben mostanra érett meg a gondolat, hogy végleg meg akar szabadulni a terheitől, és szeretné bezáratni egykori iskoláját.

Paris egy online petíciót is létrehozott, és szeretné bátorítani azokat, akik hasonló meghurcoltatáson mennek keresztül, hogy osszák meg a történetüket (például a #BreakingCodeSilence hashtaggel az Instán). A célja felkelteni a közvélemény figyelmét, és végső soron megreformálni ezeket az iskolákat, hogy valóban professzionális segítséget nyújthassanak a problémás fiataloknak.  

A rémálmok vége?

Rögtön kíváncsi lettem, vajon mit szól a nagymúltú iskola a vádakhoz, úgyhogy megkerestem a weboldalukat, ahol szűkszavúan reagálnak az eseményekre: megjegyzik, hogy tudnak a dokumentumfilmről, és felhívják a figyelmet arra, hogy a tulajdonosi kör 2000-ben lecserélődött, ezért nem tudnak mit hozzáfűzni az azelőtt történtekhez. Kijelentik, „elkötelezettek amellett, hogy magas színvonalú ellátást nyújtsanak speciális és gyakran összetett érzelmi, viselkedési és pszichiátriai igényekkel rendelkező fiataloknak.” 

Ezen kívül még egy hírtelevízióban nyilakoztak nemrég, ott már azt is elmondták, hogy a visszaélésnek semmilyen formáját nem engedik megtörténni, és ha felmerül a zaklatás gyanúja az iskolában, azt jelentik a megfelelő hatóságoknak. Emellett aggodalmukat fejezik ki azzal kapcsolatban, hogy ez az ügy még inkább teret ad a viselkedési és mentális problémák stigmatizálásának.

Úgy tűnik, az iskola profilja némi átalakuláson ment keresztül, amióta Paris oda járt. Akkoriban még csak „problémás” tiniket kezeltek, most viszont kifejezetten a komolyabb érzelmi és mentális gondokkal küszkődö fiatalokkal foglalkoznak, többek között poszttraumásstressz-szindrómásokkal és skizofréniában szenvedőkkel, ráadásul állításuk szerint jó szakembergárdával és magas színvonalon. Ezzel szemben a dokumentumfilmben elhangzik, hogy még a 2011 és 2014 közötti időszakból is származnak rendőrségi feljegyzések a Provóban történt inzultusokról, beleértve a szexuális bántalmazást. Ki tudja, hol az igazság, mindenesetre érdemes lesz nyomon követni az eseményeket.

A csilivili instaposztok és a vastag vakolat ugyan maradt, most mégis kicsit más színben látom Paris Hiltont, akinek úgy tűnik, az új küldetés – persze, a maga módján, de – mégis klasszul beleillik a brandjébe. És akármennyire is csöpögős, nagyonamerikai és nagyonhatásvadász, azért mégis szimpatikus, amit mond:

„Nem tudom, hogy a rémálmaim el fognak-e múlni valaha, de azt tudom, hogy több százezer gyerek van odakint, akik ugyanazon mennek most keresztül, mint akkor én. Talán ha sikerül véget vetni az ő rémálmaiknak, az segíteni fog véget vetni az enyémeknek.”

Íme, a Parisről szóló dokumentumfilm:

Források: itt, itt, itt, itt, itt, itt, és itt

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg az ismerőseiddel. Ha még több hasonlót szeretnél olvasni, és van kedved, ide kattintva követheted a szerzői Facebook-oldalamat, itt pedig az Instagramomat találod.