Emlékszem, egy időben rettentő divatos volt azzal villogni, ha valaki extrovertáltnak mondhatta magát. Ez a személyiségtípus ugyanis az élet császára, imád a középpontban lenni, nagy szája van, mindenkit ismer, és nem jön zavarba semmilyen váratlan társas szituációban. Aztán néhány évvel ezelőtt eljött az introvertáltak ideje. Másról sem lehetett hallani, mint az addig háttérbe szorított, titokzatos művészlelkek számtalan erősségéről és pozitív tulajdonságáról: hogy szeretnek elmélyülni, csak életre szóló barátságokat kötnek, megfontoltak és megbízhatóak. De mi van akkor, ha úgy érzed, egyik csoporthoz sem húzol, vagy éppen kicsit mindkettőhöz? Adjatok utat az ambivertáltaknak – többen vagyunk, mint gondolnátok.

Sosem értettem, miért van az, hogy néha abszolút lételemem a társasági élet, máskor pedig semmi sem hiányzik jobban, mint hogy tökegyedül bekuckózzak egy jó könyvvel. Talán még az ismerőseim sem tudnák eldönteni, hogy az extrovertáltak vagy az introvertáltak táborát erősítem-e, hiszen ha sok olyan ember vesz körül, akik szeretnek szerepelni, akkor inkább a háttérbe húzódom, ha viszont introvertáltakkal vagyunk körülvéve, úgy érzem, mintha be nem állna a szám. Mindig is furcsa keveréknek éreztem magam, akinek lavírozgatnia kell a társas és magányos tevékenységek között, és ha elég ügyes, akkor sikerül kiegyensúlyoznia magát, ha pedig valami nem úgy jön össze, akkor vagy elege lesz az emberekből, vagy éppen ellenkezőleg, teljesen befordul az egyedülléttől. Egy év karantén után ez utóbbi történt velem, így merült fel bennem a kérdés, végül is melyik kategóriába tartozhatok, és böngészgetni kezdtem a neten a témában. Rövid úton rábukkantam a megoldásra: nem vagyok sem introvertált, sem extrovertál, sem pedig tudathasadásos: ambivertált vagyok!

Bár maga a fogalom az USA-ban már hosszú évtizedekkel ezelőtt ismert volt, Magyarországon – kis villám-körbekérdezésem alapján állíthatom – nincs benne a köztudatban. Pedig már maga Jung – aki az 1900-as évek elején elkülönítette a személyiségtípusokat – is elismerte, hogy létezik egy harmadik csoport, és ráadásul ők vannak a legtöbben. A svájci pszichiáter egyenesen azt állította: egy százszázalékosan intro- vagy extrovertált ember valójában nem lenne más, mint őrült.

Azóta a kutatóknak volt idejük alaposabban megvizsgálni a témakört. Ma már tudjuk, hogy egy széles spektrumról van szó: a skála egyik végén az extrovertáltak, a másik végén az introvertáltak állnak, középen pedig mi, ambivertáltak helyezkedünk el, ki a skála egyik, ki a másik végéhez közelebb. Egy sokat hivatkozott 2013-as tanulmány szerint, amit Adam Grant pszichológus végzett el a Wharton Egyetemen, az emberek ⅔-a az ambivertált kategóriába esik.

Alapvetően nem értek egyet azzal, hogy muszáj lenne mindenkit skatulyákba tuszkolni és felcímkézni, de azt hiszem, az önismeretben jó kiindulási pontot adhatnak ezek a „besorolások”. Emiatt olvasgattam tovább arról, hogy mégis mivel jár az, ha az ember ambivertált, és mit mondjak, bár mindennel nem tudtam százszázalékosan azonosulni, bőven volt részem aha-élményekben. Nézzük, milyenek az ambivertáltak a pszichológusok szerint – hátha te is magadra ismersz.

1. Tudják, mikor kell befogni.

De legalábbis ugyanúgy képesek jó hallgatóságként jelen lenni, mint amennyire beszédesek egy adott szituációban. Ha te is ismersz olyat, akit sosem lehet lelőni, és hiába küldöd ezerrel a jelzéseket, hogy szabadulnál, neki az a fontos, hogy csak ő dumáljon – na, az nagy valószínűséggel nem ambivertált. A már említett Adam Grant-féle kutatás éppen azt vizsgálta, kik a legjobb értékesítők a három csoport képviselői közül, és meglepő módon nem az extrovertáltak, hanem toronymagasan az ambivertáltak jöttek ki győztesként. Tudod, miért? Mert képesek voltak adaptálódni a szituációhoz és a beszélgetőpartner igényeihez. Ha kellett, beszéltek, ha szükség volt rá, hallgattak és odafigyeltek a másikra. Ez a tulajdonság a munkahelyen is kapóra jön, nem véletlenül tartják jó vezetőnek ezt a személyiségtípust.

2. Az egyensúlytól töltődnek fel.

Azaz attól, ha számukra pont ideális mennyiségű időt töltenek emberek között és egyedül is. Ahogy már említettem, ezt nem mindig olyan egyszerű kivitelezni, az igények pedig biztosan függenek attól is, ki hol helyezkedik el a spektrumon. Ahogy az is, ki mennyire szeret a középpontban lenni: az ambivertáltak állítólag kedvelik időnként a reflektorfényt, de én magamról elmondhatom, hogy egyáltalán nem szeretem, ha egy asztalnál az összes szem rám szegeződik, sokszor még akkor sem, ha ismerős emberek között vagyok. Aztán itt van még a spontaneitás kérdése: ha éppen az extrovertált énem „van felül”, izgalmasnak találom a semmiből jött programötleteket, viszont nagyon kényelmetlenül érintenek, ha éppen nyugis napot terveztem. Sokszor iszonyat tépelődés és sebes pro-kontra lista gyártás előzi meg egy-egy programomat. Volt már, amikor elmentem valahová, és végig azon rágtam magam, jobb lett volna szépen, nyugiban otthon maradni, de olyan is, hogy nem mentem sehová, és végig olyan érzésem volt, hogy most kihagyom az évszázad buliját.

3. Könnyen barátkoznak – ha komfortosan érzik magukat.

Ha új emberekkel találkozom, a legtöbbször egy-kettőre összebarátkozom velük, és a small-talkkal sincs semmi bajom, de az is sokszor előfordul, hogy sehogy sem tudok az adott társasággal egy hullámhosszra kerülni. Olyankor a háttérbe húzódom, csendben vagyok, és többnyire borzalmasan érzem magam. Sok időbe tellett, míg rájöttem arra, hogy nem baj, ha nem tudok mindenhová beilleszkedni, és semmi nem kötelez rá, hogy erőlködjek valakinek a figyelméért és szeretetéért. Ma már nyugodt szívvel kerülöm el azokat az embereket, akiknek a közelében kényelmetlenül érzem magam, hiszen vannak olyanok, akik mellett viszont teljesen önmagam lehetek.

4. Egyedül és csapatban is szeretnek dolgozni.

Erre jó példa az újságírás, amiben a fő alkotói folyamat, tehát maga az írás egy teljesen magányos tevékenység, mégis általában egy közös platformon, közös értékek, alapelvek, tematika mentén zajlik, elengedhetetlenek hozzá a beszélgetések, egyeztetések, a munkamegosztás és persze a csapatszellem. Ha pedig ráadásul egy print magazint is készít az ember, ott még inkább egymásra épülnek a munkafolyamatok, a végeredmény pedig egy egész szerkesztőség közös erőfeszítéséből születik meg. Az ambivertáltak zömének nincs preferenciája, hogy egyedül vagy csapatban szeret-e dolgozni inkább, én sem tudnék választani.

5. Könnyen mondanak igent, de aztán lehet, hogy meggondolják magukat.

Persze, totál ki kellene próbálnunk a bungee jumpingot. Igen, ezentúl rendszeresen eljárok veled falat mászni. Jaja, mindenképp menjünk el együtt lakókocsis nyaralásra. Ha egy ambivertált benne van a flow-ban, hatalmas partiarc tud lenni. Aztán hazamegy, lenyugszik, bepunnyad, és amikor hívod, hogy lefoglaltad a bungee jumpingot vagy megvetted a mászóbérletet, csak ránéz a bekészített pokrócra, könyvre és meleg teára, aztán inkább kitalál valamit, hogy most miért nem jó. Ez az egyik legrosszabb tulajdonságunk: a kis extrovertált odabent könnyelműen beleegyezik bármibe, de sajnos lehet, hogy az aktuális lelkiállapot felülírja ezt, főleg, ha éppen lemerültek az elemek.

6. Érzelmileg stabilak. (?)

Ezt még 1947-ben jelentette ki egy Hans Eysenck nevű pszichológus, aki magát az ambivertált kifejezést is megalkotta. A felvetése az volt, hogy az ilyen emberek képviselik a megfelelő egyensúlyt az introvertáltakra sokszor jellemző hiperérzékenység és az extrovertáltak dominanciára törekvése között. Hát… ebben a témában én inkább nem nyilatkoznék.

Nem is ambivertált vagy, hanem omnivertált?

Nem elég, hogy az ambivertált kifejezésről lecsúsztam, legnagyobb megdöbbenésemre az elmúlt években egy másik kategória is született, ez pedig az omnivertált, amiről szintén inkább külföldi oldalakon lehet olvasni. Barrie Davenport amerikai coach önfejlesztő oldalán hosszasan ír arról, mi a különbség a két személyiségtípus között, amelyek első pillantásra nagyon hasonlítanak egymásra. Dióhéjban: míg egy ambivertált az introvertált és az extrovertált között helyezkedik el, az omnivertált ugrál a skálán, ő bármelyik lehet a kettő közül aktuális lelkiállapota szerint.

Ahogy már említettem, a címkéket nem szeretem, de nagyon jólesett megtudni, hogy nem csak én vagyok ilyen „furcsa”, jobban mondva, hogy ez az állapot egyáltalán nem furcsaság. Ha az extorvertáltak a szuperszórakoztató, az introvertáltak pedig a szupermély személyiségek, mi vagyunk, kérem szépen, az eddig méltatlanul elhanyagolt szuperkülönlegesek, mert mindkettőt tudjuk egyszerre. Jöjjön most a mi időnk.

Forrás: itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt

Ha szívesen olvasnál még hasonló témákban, kövesd a blogomat. Örömmel veszem, ha követed a szerzői Facebook-oldalamat, és szeretettel meghívlak az Instámra is.