El tudnád képzelni, hogy a halála után időnként előszeded a kriptájából a nagyit, hogy megtisztogasd és átöltöztesd? Hát azt, hogy minden egyes nap kávéval és cigivel kínálod az elhunyt rokonokat? Nem polgárpukkasztásból kérdem – ha hiszed, ha nem, a világ bizonyos részein ezek teljesen hétköznapi gyakorlatnak számítanak. Hiába tűnnek elsőre morbidnak, a furcsa hagyományok egy tőről fakadnak: vallástól függetlenül minden közösségnek meg kell birkóznia a gyásszal és saját halálának gondolatával. Csak mindegyik kicsit másképp teszi ezt.

Charles Parker fotója a Pexels oldaláról

Folyton tabusítjuk a halált. Sokszor hallom ismerősöktől vagy családtagoktól: „Ne is beszéljünk róla, már a gondolatától is kiráz a hideg.” Legyintünk, eltereljük a témát, úgy teszünk, mintha nem létezne, hiszen fáj, kellemetlen, szorongást okoz, és persze úgyis ráérünk még foglalkozni vele. A mi kultúránkban a halál ismeretlen, sötét, félelmetes. De vajon mi lehet ennek az oka?

Polcz Alaine óta tudjuk, hogy a régi temetési- és gyászrítusok fokozatos elhagyásával egyre távolabbi és idegenebb lett a viszonyunk a halállal. A híres magyar tanatológus (=halál- és gyászkutató), pszichológus rámutatott, hogy míg egykor a halottat a családtagok a saját kezükkel mosdatták, öltöztették, az ágyában ravatalozták fel, és az összes rokon összegyűlt a háznál virrasztani, siratni az elhunytat, addig ma a temetés összes mozzanatát egy vállalkozás emberei intézik, a hozzátartozók pedig sokszor azt sem tudják, mi lenne a dolguk, hogyan vigasztalhatnák a gyászolót. Zavartan toporgunk, hogy miként tudnánk segíteni és mit illik ilyenkor mondani egyáltalán? Ügyetlenkedünk, ellenérzéseink vannak, a gyászoló pedig emiatt sokszor még inkább magára marad a fájdalmával. Persze, nem törvényszerű ez minden családban, mégis számtalanszor előfordul.

Photo by Veit Hammer on Unsplash

Ha a mi hagyományainkból ki is kopott a halotti rituálék egy része, egyes kultúrák máig őrzik sajátos szokásaikat a temetéssel és az emlékezéssel kapcsolatban. Lehetséges, hogy ezek számunkra furcsának vagy egyenesen bizarrnak tűnnek, de egyet nem vitathatunk: az összetartozás érzését adják, aminél semmi sem fontosabb a gyászban és a halál gondolatával való megbirkózásban. 

Dobszó és csirkekoporsó 

Néhány éve bejárta az internetet az a videó, ami egy ghánai temetésen készült, ahol a koporsóhordozók hangos zenebona közepette, akrobatikus táncmozdulatokat bemutatva kísérik a halottat végső útjára.

A felvétel sokszor rosszallást, megrökönyödést vagy simán csak értetlenséget váltott ki más kultúrák szülötteiből. A ghánaiak halálfelfogása ugyanis nagyon eltér a miénktől: egy temetés náluk legalább annyira jelentős, mint egy esküvő, még az is előfordul, hogy előbbire többet költenek, mint utóbbira. Bár a ghánaiak hivatalosan muszlim vagy keresztény vallásúak, a természeti vallások elemei és az ősi hiedelmek a mai napig töretlenül tartják magukat a nyugat-afrikai törzsek világában. Alapfelfogásukhoz tartozik tehát, hogy a halál nem jelenti az élet végét, és nem csak szomorkodni lehet miatta, de ünnepelni is kell.

Ghánai koporsó (Forrás: René Edward Knupfer-Müller, Wikimedia Commons, 2011)

...és még több ghánai koporsó (Forrás: René Edward Knupfer-Müller, Wikimedia Commons, 2011)

Nem kőbe vésett szabály, hogy minden ghánai temetésen olyan fesztiválhangulat legyen, mint az említett videón, és egyébként is: ahány törzs, annyi szokás, de általában az a cél, hogy minél jobban megmutassák a halott gazdagságát és a jó tulajdonságait, mert a „sikeres” temetés egyfajta belépő a kellemes túlvilági életbe. A halott az utat stílusosan, egyedi koporsóban teszi meg, aminek formája az elhunyt személyiségére vagy munkájára utal, így lehet például egy hal, egy csirke, vagy akár egy kólásüveg is. 

Vissza az örök körforgásba

Temetkezés az égbe – amilyen fennkölten hangzik, a nyugati ember számára annyira brutálisnak tűnhet a ceremónia, ami dióhéjban abból áll, hogy a halottat egy magas hegycsúcson feldarabolják, és otthagyják a vadállatok, jellemzően a keselyűk számára. A tibeti (és mongol) buddhisták azonban egészen másként fogják fel a létezést.

Meggyőződésük szerint miután valaki meghal, a teste nem lesz más, mint egy üres edény, ezért visszaadják a természetnek, továbbsegítve ezzel az örök körforgást, így a lélek békében eltávozhat, az állatok pedig jóllakhatnak.

A megmaradt csontokat ezután összeszedik, és egy edényben összezúzzák, majd elkeverve liszttel és árpával kisebb madaraknak kínálják fel. Az égi temetés több évezredes gyakorlata praktikus okokra is visszavezethető: a Tibeti-fennsík kemény, sziklás talaján ugyanis nagyon nehéz ásni.

Tibeti égi temetkezés (Forrás: Antoine Taveneaux, Wikimedia Commons, 2009)

A tibetiek a kondorkeselyűt szent madárként tisztelik, és úgy tartják, ha azok elfogyasztják a testet, az azt jelenti, hogy az illető nem bűnös, így a lelke utat találhat a megváltás felé. A szertartás egy időben bizarr módon turistalátványosság volt, ám 2015 óta törvény védi a hagyományt, és előírja többek között a megfelelő körülmények előteremtését, amibe beletartozik a bámészkodók kizárása. 

Ahol a holtak az élők között maradnak 

Celebesz (vagy más néven Szulavézi) az indonéz szigetvilág része. A déli hegyvonulatok rejtekében élő toraják hosszú évszázadokon keresztül tulajdonképpen teljesen elszigetelődtek a külvilágtól, így igazán csak a 70-es években ismertük meg a kultúrájukat. A népcsoport felfogása szerint a halál nem egy hirtelen esemény, inkább egy hosszú utazás, ennek megfelelően nem is tekintik szerettüket azonnal halottnak, amikor pedig fizikai értelemben már annak számít.

Miután megállt a szíve, még sokáig a házukban tartják, ételt, italt, esetleg cigarettát és kávét visznek neki, átöltöztetik és beszélnek hozzá, mintha csak élne, még a közös családi fotókon is szerepel.

Tradícionális temetési tánc és ének (Forrás: Sergey, Wikimedia Commons, 2011)

A balzsamozott test addig marad a házban, amíg a család nem gyűjt össze elegendő pénzt a temetésre, ami heteket, hónapokat vagy éveket is jelenthet, mert nem olcsó mulatság. A toraják hite szerint (ami egyébként saját ősi tradícióik és a kereszténység, illetve az iszlám keveréke) vízibivalyokat kell áldozni a temetésen, mert ezek húzzák majd át a halott koporsóját a túlvilágba. A bivalyok drágák, de minél többet sikerül szerezni, annál jobb élete lesz a mennyországban az illetőnek. Egy átlagos temetésen húsz-huszonöt állatot vágnak le, a gazdagabbak viszont akár százat is feláldoznak.

A halottakat néhány évente kiszedik a sírjukból, és friss ruhát adnak rájuk (Forrás: RaiyaniM, Wikimedia Commons, 2014)

A temetési szertartás ennek megfelelően vad és véres. A gyászolók táncolnak, lakomáznak, és a ceremónia napokig vagy hetekig is eltarthat. Ezután a koporsókat barlangokba, fák odvába, sziklahasadékokba helyezik. A történet azonban itt még nem ér véget. Néhány évente kiveszik a sírból a halottak testét, letisztítják, és új ruhát adnak rájuk. A tisztelet a toraják között magától értetődő: még azok is szeretnék kifejezni a hálájukat a felmenőik iránt, akik személyesen már nem ismerhették őket, hiszen nélkülük nem lennének a világon.

La Catrina egyre trendibb

Ha máshonnan nem is, de a Coco című animációs filmből ismerhetjük a mexikóiak csodálatra méltó, színes halottkultuszát, és a Halloween-bulikra is egyre többen festenek maguknak La Catrina-arcot (micsoda multikulti!), legfeljebb nem tudják, hogy így nevezik a női csontvázat, ami a mexikói halottak napja, a Día de Muertos egyik jelképének számít. A tollas kalapot viselő koponya a 20. század elején pattant ki José Guadalupe Posada karikatúra-művész fejéből, aki a társadalmi egyenlőtlenségekre kívánta felhívni a figyelmet a jól öltözött hulla segítségével. La Catrina azonban csak Diego Riverának – Frida Kahlo férjének – köszönheti, hogy világszerte ismertté vált a Vasárnap délutáni álom az Alameda parkban című festmény révén 1948-ban, és alakja azóta begyűrűzött a popkultúrába is. (Tavaly bővebben is írtam a mexikói ünnepről, ide kattintva éred el a cikket.)

Photo by Miguel Gonzalez on Unsplash

A színpompás koponyák (akár cukorból), a narancssárga virágok, melyek szirmaival a temetőből hazavezető utat szórják végig, a lakoma, az emlékezés és persze az együttlét jelentik a halottak napi ünnepségek lényegét a mexikói hagyományban, ami az eredeti azték vallás és a keresztény kultúra egyvelege. Az, hogy létezik egyáltalán „halottak napja”, egyértelműen az említett világvallásból ered, az ünnepi szokások azonban jócskán eltérnek például a magyarországiaktól.

Mexikóban úgy tartják, ilyenkor megnyílik az átjáró a holtak világából a miénkbe, és elhunyt szeretteink visszatérnek, hogy velünk együtt ünnepeljenek. A gyerekeket játékokkal és cukorkával, a felnőtteket a kedvenc italaikkal és ételeikkel várják, a sírokat feldíszítik, lakomát tartanak a temetőben, énekelnek, zenélnek, otthon pedig színes oltárt állítanak fel a szeretteik számára, akik a virágszirmokat követve találnak haza. Hiszen örök érvényű a vélekedés: addig senki nem hal meg igazán, amíg emlékeznek rá.

Források: itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt

Ha tetszett a cikk, kérlek, ne légy rest nyomni egy lájkot, és oszd meg a barátaiddal is! Kövesd a blogom hasonló tartalmakért! Facebookon itt, Instán pedig ide kattinva találsz meg.