Kifakult, kinyúlt és már nem vág be – Elolvastam Fiala Borcsa Drill című könyvét

2020. július 22. - Brigi Hidvégi

Vannak dolgok, amikről nem szívesen beszélünk, sőt, gondolni sem szeretünk rájuk. Ilyen például a halál, az aranyér, és igen, a helyzet, amikor megjelenik a kapcsolatban az a bizonyos harmadik. Sokszor észre sem lehet venni, min csúszott el az egész: felőröltek a hétköznapok, valamit végzetesen elrontottunk vagy csupán ennyire mások vagyunk? Egy könyv megcsaltaknak, megcsalóknak és mindenkinek, akinek valaha is volt párkapcsolata.

Az az igazság, hogy tépelődtem egy darabig, írjak-e erről a könyvről. Hiába faltam fel egy nap alatt, és hiába gondolkodtatott el, mégis jött egy gonosz kis szúrkáló érzés, amit nem tudok csak úgy odébb hessegetni, ha meg akarom írni ezt a bejegyzést. Mert mégis ki szeret a megcsaláson vagy a kapcsolatok végén elmélkedni, hacsak nem muszáj? Inkább legyintünk: „velem ez nem fordulhat elő”, amikor pedig mégis megesik, akkor egyszerűen azt mondjuk: „ez mindenkivel előfordulhat”. Borcsa most nem engedi, hogy a szőnyeg alá söpörjük a dolgokat, de úgy is mondhatnám, rákényszerít minket arra, hogy most az egyszer bekukkantsunk a szőnyeg alá.

2.jpgA borító nagyon menőre és játékosra sikerült, a körmömet pedig csak véletlenül lakkoztam hozzá...

Fiala Borcsáról dióhéjban azt kell tudni, hogy a wmn.hu főszerkesztője, és nem ez az első könyve – eddig főként ifjúsági kötetei jelentek meg. A Drill (így nevezünk például egy cerkóffélét és a pókerben a hármas szettet), azaz 

a friss regénye egy házasság végéről szól, és az benne a csavar, hogy ezt a kemény sztorit kapásból három szemszögből meséli el, a megcsalt nőéből, a megcsaló férfiéból és a harmadik fél nézőpontjából,


akit általában „másik nőként” vagy adott esetben apakomplexusos ordas kurvaként szoktunk emlegetni – de ez a tálalásmód egyszerűen nem engedi, hogy ne érezzük át legalább egy kicsit az ő helyzetét is. Persze, nincs új a nap alatt: Márai már egyszer véghez vitte ezt a bravúrt (és lehet, hogy mások is, akikről nem tudok), kíváncsi is lennék, mennyire szeretett volna az írónő reflektálni Az igazira meg a Juditra, bár az egyik főszereplőjét neki is így hívják. Mindenesetre én úgy gondolom, az mindig jó, ha egy fontos téma aktualizálódik, a szereplői és a környezetük igazán maivá válik, mert így sokkal közvetlenebbül szólhatnak a jelenben élő emberekhez.

Aki olvasta már Fiala Borcsa egyéb írásait, az tudja, hogy klassz humora van, amit persze ebben a könyvben is megvillant – az egyik kedvenc részem, amikor Judit szembesül azzal, hogy csak praktikus, ámde leharcolt, bűnronda bugyijai vannak –, úgyhogy ha eddig esetleg valaki arra számított volna, hogy a nyomasztó témához végig sötét hangulat társul, azt fel kell világosítanom, erről szó sincs.

4.jpgKatt a képre, hogy kényelmesebben olvashasd a feliratot!

Úgy tudom, a szerző néhány éve vált el, így talán nem túl merész tipp, hogy a saját tapasztalataiból meríthetett a könyv megírásakor, és még azt is megkockáztatom, hogy ebből fakadóan terápiás jellegű írásról van szó. Talán így, hogy mindhárom fél személyiségét, hátterét, összes érzését, gondolatát, motivációját aprólékosan és gondosan kidolgozta, majd egymás mellé rakta, neki is könnyebb volt legyőznie a dühét, elfogadnia, megértenie, feldolgoznia a vele történteket – legalábbis én biztosan így éreznék.

Persze, nem tudom, végeredményben mennyi a kitaláció, és hány százalékot emelt át az írónő a saját életéből, de erre a tudásra talán nincs is szükség. A lényeg, hogy a kép, amit kapunk, annyira hitelesnek tűnik, hogy olvasóként mindhárom féllel együtt tudunk érezni. Úgy gondolom, a könyv azoknak adja a legtöbbet, akik átéltek már hasonlót – akármelyik oldalról. Kaphatnak ahaélményt, megértést, feloldozást.

Most pedig elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy megmagyarázzam, miért volt bennem végig egy picike rossz érzés is olvasás közben. Ha a személyiségtípusomból indulunk ki, én alapvetően kőkemény kolerikus vagyok, ami többek között azzal jár, hogy mindig szeretném teljes mértékben kézben tartani az életem összes területét. Nem tudom, más hogy van vele, de én ezért érzem különösen kétségbeejtőnek, amit Borcsa tűpontosan ábrázolt: előfordulhat, hogy egy kapcsolatnak anélkül lesz vége, hogy egyáltalán észrevennénk, hol, min csúszott meg a dolog. Hogy a hétköznapok maguk alá gyűrhetnek minket, hogy a megszokás elszürkítheti a kapcsolatot, elmúlhat a szenvedély és elhidegülhetünk egymástól, még akkor is, ha összességében nincs rossz életünk együtt. Hiszen nem tudunk egyfolytában, megszakítás nélkül odafigyelni, annyi minden van még az életünkben, ami fontos, és amire sok időt, energiát kell áldoznunk. Mitől függ, sikerül-e nyakon csípni a folyamatot, amikor elkezdünk eltávolodni? Mennyiben múlik rajtunk, hogy együtt maradunk-e vagy sem?

Ugye, ebbe nem szívesen gondolunk bele? Pedig lehet, hogy néha kellene, és egy ilyen könyv jó alkalom a számvetésre. Esetleg ráébreszt minket arra, hogy figyeljünk oda jobban a társunkra, mert elveszíthetjük. Vagy arra döbbenünk rá, mennyire hálásnak kellene lennünk azért, amink van. De az ellenkezője is előfordulhat: végre észrevesszük, hogy ideje kiszállnunk egy tönkrement kapcsolatból.

---

Ha tetszett a cikk, lájkold és oszd meg az ismerőseiddel, ezzel nagy örömet okozol nekem. :) Ha van kedved, kövess Facebookon, és akkor az elsők között értesülhetsz az újabb blogbejegyzéseimről. Az Instagram-oldalamon pedig olyan dolgokat is megosztok, amiket máshol nem, itt a linkje

A bejegyzés trackback címe:

https://alkotoivalsag.blog.hu/api/trackback/id/tr7216042456

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Bela Voltam 2020.07.23. 18:00:04

Nice. Kedvet kaptam elolvasni :-)

Burgermeister 2020.07.24. 06:41:00

Ezt a temat sokan feldolgoztak, megirtak!