Arról már meséltem, mi történik a műtét alatt, és hogy mit jelent a 120%-os látás. Most a regenerálódásról szeretnék szót ejteni, na meg arról, miért ne vegyél készpénznek mindent, amit mások állítanak, és azt is elmondom, mit sikerült kiderítenem a műtét utáni kontaktlencse-viselésről.

Oké, túlvagyok a műtéten, de miből áll a gyógyulás?

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a gyógyulási folyamat egyénenként változik, de van néhány tipikus jelenség, amiről szerintem érdemes szót ejteni. Nem, már nem kell egy sötét szobában dekkolni egy hétig, simán ki lehet menni napszemüvegben már aznap, és a kínok kínját sem kell kiállni, legalábbis, ha a lebenyes műtétről van szó.

Ha felmerült már benned, hogy aláveted magad a lézeres szemműtétnek, biztosan te is kíváncsi vagy arra, hogy mi várhat rád. A klinikák hajlamosak elsiklani az árnyoldalak felett, a netes fórumokon pedig azok a leghangosabbak, akik negatív tapasztalatokat szereztek, így nem csoda, ha össze vagy zavarodva. Közel három héttel ezelőtt estem át a beavatkozáson, és most a saját tapasztalataimra alapozva összeszedtem, mi az, amit jó tudni, mielőtt befekszel a lézer alá. 

Sosem felejtem el, amikor kiderült, hogy szemüvegre van szükségem. Ötödikes voltam, és egy hét leforgása alatt a leghátsó padból a legelsőbe kerültem, de még onnan is rosszul láttam a táblát. Kapásból mínusz másfeles körüli dioptriával indultam, és ezután is rohamtempóban romlott a szemem. A szemüveg borzalmasan állt, ezért sokszor egyszerűn nem vettem fel, ami miatt rengeteg kellemetlen élményben volt részem. Csak 18 évesen lett kontaktlencsém, addig a tanórákat kivéve többnyire vaksin botorkáltam a világban. A szemromlásom csak a húszas éveim elmúltával állt meg: a vége mínusz 8 lett, plusz cilinder, mindkét szememen. Maradhat? Úgy döntöttem, nem.

Gyorsan rágugliztam, van-e már ilyen nevű oldal a neten, és nagyon megörültem neki, hogy nincs. Mert oké: az ember végre valahára ráveszi magát, hogy indít egy blogot, fittyet hányva arra, hogy egy lesz a kábé hatcsilliárd hasonló közül (oda se neki, fogd meg a söröm), de azért egy viszonylag frappáns cím nélkül mégsem lehet elindulni. És ahogy beugrott a név, a körvonalakból kibontakozott, majd testet öltött az egész, mire pedig ezeket a sorokat írom, határozottan állíthatom, hogy semmi nem illene jobban ehhez a bloghoz.

Hónapok óta érzem azt, hogy szétvet a kreatív energia. Ez a tettvágy és bizsergés már a karanténidőszak előtt is megvolt, azalatt pedig csak egyre nőtt és nőtt, terebélyesedett, folyton ötletszilánkok és -kezdemények cikáztak a fejemben, néha a papíron, máskor a monitoron jelentek meg bizonytalanul, aztán rendszerint elsikkadtak. Valahogy azt éreztem, nem találom a megfelelő formát és fórumot, hiába szeretnék emberekhez szólni, és remélem néha azt, hogy mások számára is érdekes lehet a mondanivalóm.

Próbálkoztam lecsapolni ezeket az energiákat. Például elkezdtem egy webdesign tanfolyamot, ami valamennyit segített, és még mindig nagyon klassznak érzem, hogy (lassanként) új skillekkel gyarapodom, de a kegyetlen, felemelő és mindent felülíró igazság az, hogy az én igazi terepem, a világom, az életem mégiscsak az írás