Tavaly ilyenkor hagytam abba a dohányzást, ahogy mondani szokták, „egyik napról a másikra”, ami igazából egy nagy bullshit, mert rendkívül hosszú és nagyon küzdelmes utat jártam be, amíg megszabadultam a függőségtől. Szétcsúszás, zabálás, idegbaj, kínkeserves fogyókúra és cigis álmok – nálam ezek voltak a leszokás velejárói.

(Forrás: Pixabay)

Amikor az írásra készülve, gyors inspirációmerítés céljából bepötyögtem a böngészőbe a „dohányzásleszokás” szót, legelőször egy statisztikára lettem figyelmes, ami azt állítja, hogy mindössze a dohányosok négy százaléka „éri el önerőből, külső segítség nélkül az egyéves füstmentességet”. Nagyon megörültem, és úgy döntöttem, most az egyszer megengedem magamnak, hogy egy percre elhiggyem ezt anélkül, hogy még három helyen leellenőrizném az adatot. Ugyanis beletartozom az említett szűk négy százalékba, és az az igazság, hogy baromi büszke vagyok rá. Se gyógyszert, se tapaszt nem használtam a leszokáshoz, még egy aprócska nikotinos rágót sem kaptam be sosem, és igen, kurvára kemény volt. A végeredmény szempontjából persze ez nem számít, a lényeg a leszokás, de azért szuper önismereti élmény is volt ez ilyenformán:

egy teljesen új oldalammal találkoztam és kötöttem barátságot, megmutatkozott, mekkora az önuralmam, mire vagyok képes, és újradefiniáltam önmagam, amíg dohányzóból nemdohányzó lettem. 

Honnan jön a motiváció?

Ez nagyon nehéz kérdés. A barátaim a mai napig mondogatják, nem gondolták volna, hogy pont én leszek az, aki ilyen hirtelen leszokik a cigiről. Ennek két oka lehet. Az egyik, hogy társaságban mindig sokat dohányoztam, jelentősen többet, mint egyedül (bár ki nem?), a másik pedig, hogy nyilván látszott rajtam: szeretek dohányozni. Jó érzés volt rágyújtani, szerettem a hangulatát, hogy összeköt emberekkel, hogy tudok vele szünetet tartani munka közben, hogy lenyugtat, amikor feszült vagyok, és beletartozott az énképembe a cigizés. Az utóbbi években viszont valami megváltozott: még mindig jólesett (sajnos) a dohányzás, de már kezdett nyűg lenni, hogy időt kell neki szentelni, helyet kell hozzá keresni, elkezdtem érezni, hogy az egészségemnek sem tesz jót, és egyre többe került. Sokáig, talán 2-3 évig érlelődött bennem, hogy le kellene raknom, de akármilyen drámaian is hangzik, egyszerűen nem tudtam elképzelni az életem nélküle, és elég motivációm sem volt hozzá.

Bezzeg a rászokáshoz! A legtöbb dohányzó, akivel beszélgettem, ugyanabból az okból szokott rá: a társaság, a valahova tartozás vágya miatt, illetve mert azt gondolták, cigizni menő és laza dolog. Emlékszem, eleinte mennyire erőltettem, hogy egyáltalán le tudjam tüdőzni a füstöt. 

(Forrás: Pixabay)

Persze, végül sikerült. 16 évig dohányoztam, ami valljuk be, nem kevés, és átlag napi fél doboz mellett jelentős nyomot hagy az ember szervezetében. Persze, a legtöbb dohányos tökéletesen tisztában van vele, hogy nem tesz jót, amit csinál, de gyötrelmesen nehéz kellő akaraterőt és motivációt összekaparni ahhoz, hogy az ember ne halogassa a leszokást, hanem tényleg rászánja magát.

Tavaly a füstmentes világnapra írtam egy cikket a Nők Lapja Cafénak, amiben többek között arra kerestem a választ, hogy mégis honnan lehet elegendő motivációt meríteni a nagy lépéshez. Beszélgettem dohányosokkal és Pataki Erika egészségfejlesztővel is, aki az Országos Korányi TBC és Pulmonológia Intézet dohányzásleszokást támogató programjának a munkatársa, és sok hasznos és érdekes dolgot mondott.

Például azt, hogy az észérvek és az ijesztgetések (lásd: képek a cigisdobozon) egészen biztosan nem hozzák meg a kívánt eredményt, és sokszor még a pénz sem számít.

Rengeteg mélyszegénységben élő ember dohányzik, sőt, sokszor olvastam, hallottam már arról, hogy egyenesen köztük a legmagasabb dohányosok aránya.

Azt látom magam körül, hogy a legtöbben (itt most elsősorban a nőkre gondolok) babavállalás előtt teszik le a cigit. A szakember is megerősített abban, hogy az utódoknak mutatandó példa elgondolkodtatja a dohányosokat, de sokszor csak később jutnak el a leszokásig, mert az azért szíven tudja ütni az embert, ha a saját csemetéje nem akar tőle puszit, mert büdös, és azt a gyerekrajzot se szívesen függesztjük ki a hűtőre, amin úgy dől belőlünk a füst, mint a gyárkéményből.

Jellemzően időskorban, a nyugdíj tájékán kerül még elő a leszokás kérdése. Az ember számot vet az addigi életével, sorra veszi, mit szeretne csinálni a hátralévő időben, de amúgy is kevesebb pénzből kell gazdálkodnia, és valószínűleg már az egészségi állapotán is tükröződik a több évtizednyi pöfékelés. Sokan ilyenkor vesznek erőt magukon.

Ami nekem az utolsó lökést adta, az az volt, hogy végigkövettem a nagyon fiatalkora óta dohányzó, és ezért krónikus obstruktív tüdőbetegségben szenvedő nagymamám fizikai és szellemi leépülését egészen a haláláig, és főleg az utolsó hetek, napok kétségbeesett és reménytelen fuldoklásai égtek bele örökre az emlékezetembe. Ehhez még hozzájött az is, hogy édesanyám, aki szintén évtizedek óta dohányzott, egyre csúnyábban köhögött, ami nagyon ijesztő volt, de nem éreztem, hogy jogot formálhatnék arra, hogy korholjam, miközben én is dohányzom. Végül együtt szoktunk le a cigiről. 

Tuti módszerek a leszokáshoz? 

Szerintem ilyenek nincsenek, vagy éppen több is van – attól függ, honnan nézzük. Ahogy azt sem nagyon lehet megmondani, ki miből meríthet erőt, hogy belevágjon, azt végképp nem, mi fog neki beválni, de talán ez a második leginkább az első függvénye. Láttam már olyat, aki hozzám hasonlóan mindenféle rásegítés nélkül hagyta abba a dohányzást (és velem ellentétben nem is szenvedett különösebben), meg olyat is, aki százféle módszert kipróbált, és legalább nyolcszor rakta már le a cigit, de most ismét pöfékel. Aztán ismerek néhány embert, akiknek Allen Carr módszere vált be, és olyanokat is, akik egyszerűen váltottak e-cigire.

Édesanyám a leghatékonyabbnak tartott és egyben a legdrasztikusabb módszerhez folyamodott, Champixet íratott fel a háziorvosával a leszokáshoz. A tabletta az agynak ugyanazon a területén hat, mint a nikotin, kvázi helyettesíti azt, és az ember fokozatosan hagyja el mellette a cigarettát. Sok sikersztorit hallani, és valóban, anyukámnál is bevált, de mellékhatásként elég erőteljes gyomorfájdalom jelentkezett nála, és saját bevallása szerint a hiány közben ugyanúgy jelen volt, szóval ő sem úszta meg pszichés elvonási tünetek nélkül.

Kevesen hallottak az ingyenes leszoktató programról, ami néhány fővárosi egészségügyi intézményben érhető el (pl. Uzsoki és Korányi kórház). Bár személyes tapasztalatom nincs, de nagyon szimpatikus gondolat, hogy szakemberek támogatják egy személyre szabott programmal a nemdohányozni vágyó illetőket. Ha most akarnék leszokni, lehet, hogy az ő segítségüket kérném. 

(Forrás: Pexels)

A legdurvább elvonási tünetek: szétesés, idegbaj, zabálás

A leszokást mindenki kicsit máshogyan éli meg. Én például cefetül szenvedtem fizikailag és pszichésen is, és az összes elvonási tünet jelentkezett nálam, ami csak elképzelhető. A legrosszabb nyilván a cigi utáni sóvárgás volt, a legjobban pedig az alvászavart és a székrekedést tudtam elviselni, bár ezek sem voltak kellemesek. Roppant érdekes élmény volt, hogy nemcsak csökkent a koncentrálóképességem, hanem egyenesen megszűnt. Érthető módon a munka így rettentő nehezemre esett – még jó, hogy nem légiforgalmi irányítóként dolgozom –, de például olvasni is képtelen voltam. Szerencsére ez az állapot nagyjából egy hét elteltével helyrejött, és azóta is jókat mosolygok rajta, ha eszembe jut, mennyire bamba voltam azokban a napokban.

Ami viszont cseppet sem bizonyult viccesnek, az a folyamatos feszültség és az ebből fakadó ingerlékenység. Szerintem ezt felesleges részletezni, annyit mondok, hogy ha leszokásra készülsz, már előtte könyveld el, hogy nem ez lesz az az időszak, amikor új barátokat szerzel, megteremted a családi harmóniát és még jobban belopod magad a párod szívébe.

És akkor jöjjön a legeslegszörnyűségesebb mellékhatás, amire én nem készültem fel eléggé, és szinte a mai napig szívok vele – ez pedig nem más, mint a hízás.

Mondom, mi van, ha leszoksz: varázslatos módon elkezded érezni az ízeket (és a szagokat is, ez viszont nem mindig olyan varázslatos). Elmondhatatlanul finom lesz minden kaja, és pluszban rajtad van az a kényszer is, hogy folyamatosan a szádba rakj valamit, így előre borítékolható a katasztrófa. A leszokással foglalkozó oldalak általában megemlítik, hogy az anyagcsere ilyenkor lelassul, és hajlamos az ember többet nassolni, ezért felszaladhat néhány kiló, de ez aztán idővel, úgy egy-két hónap elteltével szépen rendeződik. Hát nagy lókukit. Vért izzadsz, mire minden szépen rendeződik, ha egyáltalán...

Bevallom, én tényleg nagyon sokat ettem. Éreztem is, hogy ez így nem lesz jó, de úgy voltam vele, egyszerre csak egy problémára tudok fókuszálni, elég kihívást jelentett akkor a leszokással megküzdeni. Úgyhogy mondhatni rászoktam helyette a kajára, aztán pedig arról is le kellett szoknom, ami esküszöm, legalább olyan keserves volt, mint a nikotinmegvonás. Ezzel együtt még szerencsésnek mondhatom magam, mert tényleg csak pár kilót híztam, pont annyit, hogy már nagyon ne érezzem magam komfortosan a bőrömben, míg másokra ilyenkor tíz, tizenvalahány kiló „szalad fel”.

Ezután sajnos naiv és tudatlan módon még azt a hibát is elkövettem, hogy úgy gondoltam, elég lesz mozognom, diétáznom nem kell a fogyáshoz. Na, ez huszonpár évesen lehet, hogy beválik, de harminc fölött már egyáltalán nem így van. Elkezdtem edzeni heti háromszor-négyszer-ötször, amivel azt értem el, hogy még szélesebb lettem – szóval hacsak nem NDK-s úszónő alakra vágysz, ezt a módszert nem javaslom. Több mint fél év szigorú diéta és rendszeres konditerem-látogatás kellett ahhoz, hogy mostanra nagyjából újból elégedett legyek magammal. 

(Forrás: Pixabay)

Gazdag lettem? 

Még mielőtt bárki is azt hinné, a leszokásnak csak árnyoldalai vannak, ideje beszámolnom a pozitívumokról is. Imádom például, hogy nem vagyok büdös. Hogy a kezemet a számhoz emelem, és jó illata van. Szeretem, hogy az állóképességem azóta iszonyatosat fejlődött, de már rögtön az első héten éreztem, hogy jóval többet bírok, mint előtte.

Tök jó, hogy nem hajt ki az értelmetlen, káros kényszer x időnként a hidegbe, az esőbe vagy a kánikulába, hogy nem kell várnom még egy buszt, hogy nem kopik olyan hamar a rúzsom és hogy nem önt el a pánik, ha kifogyott az öngyújtóm. Plusz, ahogy már az elején is mondtam: nagyon örülök, hogy jobban megismertem magam.

És azt tudjátok, mennyi pénzt raktam félre egy év alatt? Elárulom: semennyit. Azért ahhoz már tényleg emberfeletti képességekre van szükség, hogy az ember félretegye, amit amúgy cigire költene, és még csak meg se jutalmazza magát a hősiességéért. Kiszámoltam, hogy egy hónapban nagyjából 20 ezer forintom ment el dohánytermékekre, talán néha kicsit több, és ez az összeg most pont arra elég, hogy hónapról hónapra szépen elszublimáljon. Eleinte kárpótlásból, vállonveregetésből vettem magamnak valami klassz ajándékot, aztán észrevétlenül beleolvadt a húszas a havi költségvetésbe. Úgyhogy gazdag nem lettem – legalábbis ezen a téren nem. 

Még mindig hiányzik?

Nem. Na jó, hazudok: még ma is van, hogy rám tör a cigi utáni vágy egy-egy pillanatra. Például, amikor látok valakit jóízűen slukkolni egyet a kávéhoz, vagy amikor messziről finoman felém lebeg a füst, és éppenhogy belekúszik az orromba. Ez még mindig tud jólesni, de azt is érzem, hogy már nem szívesen gyújtanék rá, nem érezném finomnak. Már álmodni sem álmodok a cigizéssel, pedig ez hónapokig előfordult; rendszeresen megesett, hogy álmomban rágyújtottam, és borzalmas lelkifurdalásom volt, hogy hagytam veszendőbe menni az addigi erőfeszítést, aztán mindig megkönnyebbülve ébredtem fel. Összességében sokkal könnyebbnek és egészségesebbnek érzem magam cigi nélkül.

Ha esetleg leszokásra készülsz, és annyira ráfüggtél, mint anno én, azt javaslom, ne legyél türelmetlen magaddal szemben. Igen, rohadt sokáig, hónapokig nagyon hiányozni fog a dohányzás, és csak iszonyat lassan kopik majd ki az életedből, de egyszer majd arra fogsz eszmélni: jé, már napok óta nem jutott eszembe a cigi! Aztán rádöbbensz, hogy már hetek óta meg sem fordult a fejedben. Utána pedig egyszerűen már nem is lesz furcsa, hogy nem jut eszedbe rágyújtani.

Ha tetszett a cikk, oszd meg az ismerőseiddel! Ha van kedved, kövesd a blogomat, lesd meg a szerzői Facebook-oldalamat, belső infókért :) pedig az Instámra is vethetsz egy pillantást.